Szabadgondolkodásúként gyakran elmerengek az univerzum „láthatatlan” világán, amely olykor megmutatkozik számomra. Ilyenkor időtlenül barangolok az elmém által elém tárt események között. Olykor múltbéli, olykor jövőbeni történések peregnek le előttem. Ami igencsak elgondolkodtató számomra az az, hogy sohasem egyetlen variáció jelenik meg az elmémben, hanem mindegyik, megszámlálhatatlan tükröződési folyamat megy végbe ilyenkor. Akár előre, akár visszafelé pillantok.

Ezen töprengve általában mindig oda lyukadok ki, hogy multiverzum ölel körbe bennünket. A másik megállapításom pedig az, hogy semmi olyan dolgot nem „láthatok”, „tudhatok”, csak azt, ami van. Márpedig, ha a tudatomban léteznek ezek a világok, akkor a „valóságban” is létezniük kell. Hisz nem lehet tudomásom semmi olyanról, ami nincs.

Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, aki a gondolkodása révén, ugyanide érkezik. Talán, ami egyedül az enyém, az a látásom. Az én szememmel csak én tudok látni. Más szemével én sem vagyok képes érzékelni. Biztosra veszem, hogy ahány gondolkodó, látó ember létezik, annyi variációval kell megszorozni az általam felállított tételt. Külön szorzóval kell ellátni a halló, érző tudatokkal rendelkező lények végett, a kialakult eredményt. Tehát még az általam elképzelt multiverzum is csak egy apró kis kvark lehet a világmindenségben.

Vajon hol van vége a tükröződésnek? Van egyáltalán vége? És vajon hol kezdődik?

Van-e egyáltalán tér és idő? Vagy ez az egyik legnagyobb illúzió, amit kergetünk? A térnek és időnek mindenképpen vannak „falai”. Mérhetőnek kell lennie. De melyik a legtávolabbi vagy legközelebbi pont, és ez mikor van? Ezek mérésekor figyelembe vesszük az összes tükröződési folyamatot?

Vajon létezhet olyan elme, amely képes ezeknek a felfogására?

Vajon van mit felfogni? Vagy nincs semmi csak a képzelőerő teremtő világa?

Perlaki Zsuzsanna Éva

Eredetileg megjelent a Gondolatok az égbolt alól blogon, 2019 szeptemberében.